Hírek

A futball márpedig mindig hazatér

Nick Potts / Getty Images
Nick Potts / Getty Images
A futball hazatér – szól az angolok mondása akkor is, amikor éppen nemzetközi tornán fogadják Európa legjobb válogatottjait.  És vasárnap este végképp igazolhatják a tételt, elvégre a Wembley stadionban látják vendégül az olasz csapatot az Európa-bajnokság döntőjében. Ám valójában nem csak Londonba tér haza ma a futball, hanem Rómába is. Ahogyan rendszeresen hazatér Budapestre és Da Nangba egyaránt. Nincs is demokratikus értelemben szabadabb pillanat, mint a stadionban megélt gólöröm. Hazatéréseink Fiola Attila góljától a vietnámi utcabálig.

Azért elmegyünk motorozni

– mondta Da Nangban, a Dél-kínai-tenger partvidékén fekvő vietnámi kikötővárosban egy helyi vállalkozó srác a huszonhárom éven aluliak Ázsia Kupájának döntője után, amelyben Üzbegisztán hosszabbítás után, egy 120. percben szerzett góllal 2-1-re felülmúlta Vietnámot.

A közléssel való tökéletes egyetértésem nyomán életem legszürreálisabb éjszakáinak egyikébe keveredtem, ám ennek részletezéséig hosszú futballúton jutunk el, ami a Magyarország–Franciaország találkozóval kezdődik, minek nyomán legalább első körben nem Byung-Chul Han kerül szóba.

Hanem Fiola Attila gólja. Az a pár perc, amelynek a nyitánya az volt, hogy a labda elhaladt Hugo Lloris keze mellett, zárása pedig a félidő lefújása, életem legfelemelőbb, -káprázatosabb futballstadionban töltött ideje volt, noha megjárhattam Eb-t és vb-t egyaránt, lehettem ott Bajnokok Ligája-döntőn és olyan korszakos futballkatarzison, mint a 2016-os Eb-n a későbbi aranyérmes portugálok elleni lyoni 3-3. Semmi, semmi, de tényleg semmi nem vethető össze azzal, hogy a Puskás stadionban, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon egyszerre ötvenezer magyar üvölt az égbe, löki a kezét a magasba, rántja meg a mellette álló mezét, kiált keveset artikulálva a másik arcába, öleli a legközelebb helyet foglalókat, miután a magyar válogatott vezetést szerez a világbajnok ellen.

Ilyés Tibor / MTI MTI/AP/EPA/Pool/Illyés Tibor

Kelet-Magyarország bálkultúráján és mulatós kánonján, a főváros éjszakai életén edződött hírlapíróknak akad néhány átlagos vizelési esetektől eltérő ürítése, de szélsőségesebb nekem nem lesz, mint a meccs szünetében abszolvált exkréció. Száznyi piros mezes odabent, érkezik valaki dobbal, a zárt helyiségben szinte berobban a hang, hogy tudniillik, álé, álé, álé, álé, áálé, Magyarország, Magyarország, Magyarország éjjáé. Soha szebb perceket wc-ben nem kívánhat senki, még ha kevesen is foglalkoznak e területre vonatkozó speciális kívánságokkal.

Valójában nem átadható az az érzelemközösség, amely ilyenkor kialakul, s akinek nincs hozzáférése ehhez a játékhoz, ehhez a hangulathoz, annak alighanem átadhatatlan az a kollektív felszabadulás, lényegi nemzeti orgazmus, amelyet egy gól okozhat. Mondhat akárki akármit, nincs demokratikus szempontból szabadabb pillanat a széles értelemben vett szórakoztatóiparban és közéletben, mint a gólöröm, amit nem VIP-páholyokban, hanem a lelátón lehet csakis a maga teljességében érteni. Képtelenség máshol előállítani olyan helyzetet, amikor ennyire véletlenszerűen kerülnek egymás mellé rangrejtettek, akiknek éppen ennyire biztosan van viszont közös nyelvük, kultúrájuk, kódrendszerük, s ennek megfelelően ilyen természetességgel szakadnak egymás nyakába társadalmi és vagyoni helyzettől, vallástól és szexuális identitástól függetlenül, ha a mindenkori Fiola Attilák a kapuba gurítanak.

Generációm nyilvánvalóan különösen éhes ezekre a pillanatokra, mivel évtizedekig nem kaptuk meg a futballtól azt, amire vágytunk. Csalódtunk, csalódtunk, csalódtunk, és az ezredik csalódás előtt is ugyanúgy nekiültünk, hiszen a futball a remény játéka. Korábban már írtam ennek a mesevesztett nemzedéknek az útjáról, most elismétlem: a remény miatt mentünk a barátaimmal például 2008-ban Csehországba. A magyar U19-es válogatott játszott ott Eb-elődöntőt. Felfoghatatlan volt, hogy ezrével mentünk Plzenbe olyan ifjúsági tornára, amely fő szabály szerint inkább családi körben szokott zajlani. A meccs után egy sörözőben lógattuk az orrunkat. A teraszon egy német nyugdíjastársaság ült mellettünk, egyikük megdöbbenve kérdezte: „Was ist das? ” Épp csak annyi történt, hogy a két bejáraton egyszerre zúdultak be a pirosak, és dermesztő egységben skandálták: „Ria, ria, Hungária!” Már akkor megüzentük, mindig hazatérünk. Ahogyan hazatértünk aztán a 2016-os Eb-n Marseille-ben, Bordeaux-ban, Lyonban, aztán most néhány hete újra és újra Budapesten.

Olyannyira varázslatosak ezek a hazatérések, hogy másokét is érezni, megismerni akarom. Nincs ugyanis másik helyzet, amelyben egy mezzel ilyen könnyedén lehetne integrálódni a helyiek közé, nézni a kultúrájukat, a szenvedélyüket, a hiteiket, a reményüket. A 2018-as vb-döntőre például Zágrábba mentünk. Ahogy odaértünk, dresszért indultunk. Brozovicot kértünk, elfogyott, aztán Modricot kértünk, elfogyott, aztán Rakiticet kértünk, elfogyott. Perisicből még jutott, abban feszítettünk. Szurkoltunk együtt gyerekekkel, aztán a végén mellettünk sírta el magát egy harmincpáréves férfi, úgy látszott, az anyukája vigasztalta, aki pontosan tudta, nincs azzal semmi baj, ha a gyerek sír, amikor valami fáj. A szomorúság ha pillanatig tartott, aztán a nemzet máris ünnepelte hőseit, derekas utcabálba fojtotta érzelemgazdag éjszakáját Zágráb.

Bielik István / 24.hu Ahogyan Da Nang is. Az tehát úgy volt, hogy pár éve éppen Hanoiban lófráltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy minden tévékészülék előtt csoportok ülnek, a közlekedés lényegében megszűnik. Nyilván kerestem egy szabad helyet az egyik étkezőben, kiderült, azért halkult el a metropolisz, mert az U23-as vietnámi válogatott Katarral játszik a döntőért az Ázsia Kupán. Félelmetes futballhatalmat üzent, hogy ezért a korlátozott relevanciájúnak tetsző tornáért elhalkult a metropolisz. Nyertek, hazaballagtam, aztán már azért vágtattam az utcára, mert éktelen motorzaj, nótaéneklés uralta az estét. Elképesztő parti volt az utcán, számolhatatlan motor zúgott föl és alá.
Szerző felvétele

A döntőre már készültem. Da Nangban már korán reggel vettem 10  dollárért egy piros pólót, hogy kifejezzem, velük vagyok aznap este. Dudáltak, mosolyogtak, örültek a turista – számításból, a közösségi élmény reményében előadott – tökéletes azonosulásának.  Gondolkodtam, végül nem nagy teret, hanem az inkább a helyi középosztály által látogatott pubot választottam meccsnézésre. Vagyis azt szerettem volna, mert noha egy-két vizit után törzsvendégnek képzeltem magam, tájékoztattak, egyetlen szabad hely sincs. Végül megszántak, a pultnál kaptam egy széket. Még el sem kezdődött a meccs, amikor egy srác odalépett hozzám, kérdezte, ki vagyok, és miért van rajtam a vietnámi póló. Mondtam, Peti, lődörgök itt az országban, amúgy meg futballbolond vagyok. Jött is a kérdés, leülök-e az asztalukhoz, néznénk együtt a nagy meccset.

Hát hogyne. Négyen voltak, ketten Hanoiból, ketten helyiek, barátok. Ketten beszéltek angolul, ők angol egyetemen is tanultak. Ettünk, ittunk, szurkoltunk. Az egyik fiú, aki csak a helyi nyelvet beszélte, elhatározta azt is, megtanít normálisan pálcikával enni. Balkezesek tudják, micsoda reménytelen vállalkozásba kezdett. Cipőfűzőt kötni is csak a balkezes papámtól tudtam megtanulni, az ő mozdulatait értettem valamennyire. Ez a srác elgondolhatatlan türelemmel pakolgatta a kezeimet, még ha ügyetlenségem teljes megszerelésére nem is volt esélye. Közben ment a végletekig kiélezett meccs, haladtunk a tizenegyesek felé, ám a drámát megelőzte a dráma: a 120. percben, ugye, érkezett az az üzbég ember és elnémította Vietnámot.

A tökéletes csöndben úgy tudtam, csodálatos élményt, bulit vett el tőlem. Ám némi orrlógatás után odafordultak a vendéglátók: azért elmegyünk motorozni.

Persze, bólintottam. Elvégre az ember ilyen helyzetekben nem gondolkodik, ha ugyanis gondolkodna, abból csak a baj lenne, például eszébe jutna, hogy nem feltétlenül racionális négy tökéletesen ismeretlen vietnámi emberrel autózni kifelé Da Nangból úgy, hogy hátul középen szorítják össze a testek. Sokára álltunk meg egy garázsnál. Letettük a kocsit, két robogó került elő, egyikőjük intett, hogy vele megyek, egyúttal a kezembe adott egy kvázi bőröndöt. Épkézláb ötletem nem volt a funkciójáról, amíg pendrive-ot nem illesztett bele, mire rájöttem, az eszköz a hangosítást szolgálja. Visszahajtottunk a városba, ahol megbecsülhetetlen számú motor haladt az utakon, hasonló felvonulást soha nem láttam, hogy a folytatásról pedig csak részletszegényen beszéljek.

De annyi még így is elmondható, hogy kevéssé számít arra az ember, hogy egyszer a Da Nang-i spontán utcabál ismeretlen vietnámi ember mögött egy robogón utazó dj-je lesz, miután Üzbegisztán legyőzi Vietnámot az U23-as Ázsia Kupa döntőjében. Nem tudom, hogy ami ott volt, azt flow-nak nevezik-e, káprázatként, boldogságként, végtelen szabadságként beszélik-e el, de hogy életet határoznak meg e futballmindenek, abban biztos vagyok. 

Ezt mondja el sokkal okosabban Byung-Chul Han a Pszichopolitika című kötetében. Azt írja:

Szabadnak lenni eszerint nem egyéb, mint másokkal együtt megvalósítani magunkat. A szabadság a sikerült közösség szinonimája.

Ezt a neoliberális struktúrák egyéni szabadságfogalmával szemben fogalmazza meg. Mert hogy a mélyen individualista, egyéni szabadság valamiféle hatékonyságideálon nyugszik, amiben mindenki megvalósítja magát, még és még hatékonyabb akar lenni, workshopokra jár, személyiséget fejleszt. Mindent megtesz, hogy jobban zsákmányolhassa ki magát, mert a szakmai siker lesz az élet sikerkritériuma. Például az öröm helyett. Amit a közösségi élmények adhatnak.

Hiszen a sikerült közösség szabaddá tehetne minket, s noha nyilván nem a futball jelenti a sikerült közösséget, hanem alighanem inkább az egyenlősítés, a jó oktatás, a hozzáférés a közszolgáltatásokhoz, ám mindennek a reménye, az önfeledtsége igenis belelátható a földöntúli örömbe, amit mi, magyarok érzünk, amikor Fiola a sarokba gurít. Amit ők, horvátok éreznek, amikor a kis ország csapata a vb-döntőbe menetel. Amit ők, vietnámiak éreznek, mert pirosba öltözhetnek az U23-asok döntőjére.

Mártha Bence, a Sport24 szerzője írta Facebook-posztjában, amelyben arról a svájci emberről emlékezett meg, aki a futball szenvedélyének ikonikus példája lett, miután 2-3-nál és 3-3-nál egyaránt lefényképezték:

Szánok mindenkit, aki nem sportbuzi. Nem az a baj, hogy nem értik ezt, én sem értem az Inter-szurkolókat, mégis egész jól elvagyok. Az a baj, hogy nem ismerik ezt az érzést, ezért kénytelenek úgy leélni az életüket, hogy nem élik át egyszer sem. Sajnálom, mert mindenkinek kijár, hogy teljesen irracionális módon más sikerének ennyire tudjon örülni. Hogy lehet egyáltalán nélküle élni??

Neki nincs fogalma arról, hogyan lehet nélküle, nekem sincs fogalmam, hogyan lehet nélküle. Ma meg biztosan nem tudjuk meg az angol és olasz fővárosból, hogyan lehet nélküle, mert ma London és Róma éppen azt mutatja majd meg újra, hogyan nem lehet nélküle.

Azaz hogy mit is jelent, hogy a futball mindig, mindannyiunkhoz hazatér.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik