„Most hogy mondjam meg a kisfiamnak, hogy ez milyen nagy eredmény, de mégsem örülhetünk neki igazán?”

Kezdésnek egy döbbenetes statisztika: a magyar válogatott úgy fejezte be az Eb-t csoportja negyedik helyén, hogy az egész tornán tíz percnél kevesebbet játszott hátrányban.

Mindezt a legcombosabb csoportban, amelyben a világbajnok francia, a címvédő portugál és a FIFA-világranglistán 12. helyezett német csapat volt az ellenfele. És úgy, hogy Münchenben a 83. percben még 2-1-re vezettünk, amivel mi a nyolcaddöntőben folytathattuk volna, a németek pedig elkezdhették volna a szabadságukat szervezni.

Kapcsolódó

A hajráig élt a magyar továbbjutás reménye az Eb-n

Hiába vezettünk kétszer, a németek egyenlítettek, és nyolcaddöntőbe jutottak.

Az Allianz Aréna lelátóján ülve folyamatosan az volt az érzésem, mintha minden idők legtovább tartó focimeccsén lennék. Onnantól kezdve, hogy egy csodás támadás végén Szalai Ádám bravúros fejesgóljával vezetést szereztünk, percenként szuggeráltam az órát, de az a szokásos módon cammogott tovább, ügyet sem vetve arra, hogy mi újabb magyar bravúrban bízva érkeztünk a stadionba.

Igen, ezt adta nekünk az ez Eb, az érzést, hogy ebben a magyar válogatottban a legnagyobbak ellen is lehet bízni. Végződhetett volna ez a torna úgy is, hogy a portugál, francia, német trió ellen simán kikapunk, erre oda jutottunk, hogy egy 2-2-es müncheni meccs után beszéltünk olyan szurkolóval, aki azt ecsetelte, hogy számára félig üres az a bizonyos pohár.

A sportoló is úgy áll hozzá, hogy ha ott az ellenfél a pályán, akkor le akarja győzni. Viszont most hogy mondjam meg a kisfiamnak, hogy ez milyen nagy eredmény, de mégsem örülhetünk neki igazán?

– számolt be a döntetlen utáni ellentmondásos érzéseiről a drukker.

A magyar nézősereg egy másik tagja, Peti is ismerős helyzetet vázolt fel, 1983-as születésűként ugyanis hosszú éveken át azzal szembesült, hiába hűséges a válogatotthoz, sokkal több a kudarcélmény, mint a siker. Aztán jött a 2016-os Eb, valamint a mostani torna, és kezdi megszokni, hogy a válogatott erőn felül teljesítve képes felülmúlni az előzetes várakozásokat.

„Szó sincs félig üres pohárról, nálam teljesen tele van, ez nem is lehet kérdés. Tök jól játszottunk minden meccsen, mindkét döntetlen szenzációs eredmény, és megmutattuk, hogy ez egy komoly csapat” – értékelt a meccsre Svájcból érkező Norbert.

Hogy a magyarok büszkék voltak a csapatra, az nem meglepő, és abszolút rá is szolgált a válogatott, de kíváncsiak voltunk, külföldön hogyan láttak minket.

„Mi lenne, ha törölnénk a torna hátralévő programját, és csak néznénk, ahogy az F csoport tagjai újra meg újra megmérkőznek egymással?” – írta a Facebookon a 101 Greatgoals nevű focis oldal, és a poszthoz érkező kommenteknél többen is kalapot emeltek a magyarok előtt.

„Magyarország megérdemli a tiszteletet azért, ahogy játszott”; „A magyar csapat világklasszis teljesítményt nyújtott Münchenben, ha nem a halálcsoportba kerülnek, vígan továbbjuthattak volna. Heroikus meccs volt”;

Kellene még egy magyar meccs, imádtam a hozzáállásukat. Bárcsak láthatnám újra őket

– olvashattuk a kommentekben.

A Reuters újságírója, Simon Evans úgy látja, a mostani produkció nem egy álom végét jelenti, inkább egy fényesebb jövőt kezdetét. Evans kiemelt néhány játékost, aki kiemelkedően teljesített, de a magyarok legnagyobb erényének azt nevezte, hogy a csapat végig hitt magában, és példaként hozta fel a németek elleni csatát, amikor Kai Havertz egyenlítése után alig két perccel Schäfer András vagány fejese ismét előnyhöz juttatta a válogatottat.

„Nem ijedtünk meg a nagynevű ellenfelektől, hanem vállvetve harcoltunk velük” – idézte Evans cikke a magyar szövetségi kapitány, Marco Rossi nyilatkozatát.

Kapcsolódó

Rossi: A fiúk oroszlánként harcolták végig a meccseket

A magyar futballkapitány szerint hihetetlen a 2-2-es müncheni eredmény.

A korábbi német szövetségi kapitány, a játékosként 1990-ban vb-aranyat, edzőként 2006-ban vb-bronzot nyerő Jürgen Klinsmann azt mondta, minden elismerése a magyar csapaté, amely kitette a szívét a pályára, és a bekapott gólra Schäfer révén a lehető legfrappánsabban reagált.

„Mit adhat nekünk a sport? Egész életünket rááldozzuk, és mit remélhetünk a legjobb esetben? Néhány dicső pillanatot…pár győzelmet, néhány olyan másodpercet, amikor nagyobbnak, jelentősebbnek érezzük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, néhány alkalmat, amikor úgy érezzük, hogy halhatatlanok vagyunk. De ez mind hazugság. Nem fontos”

A sport csak pillanatokat ad nekünk. De mégis, mi a franc az élet, ha nem egy pillanat?

– hangzik egy tökéletes leírás a sport erejéről, varázsáról Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvében.

Emlékezetes pillanatokban pedig nem volt hiány a magyar csapat Eb-szereplése alatt. Lehet, hogy most még túl friss az emlék, és bevillan a meccs utáni Himnusznál a könnyeit nyeldeső Schäfer, de idővel átveszi majd a helyét a félúton lévő Manuel Neuert megtréfáló fejese, Szalai elsőrangú befejezése, Fiola Attila teljesen valószerűtlen gólja és az azt követő, egészségügyi határértéket meghaladó hangrobbanás a Puskás Arénában, valamint az érzés, hogy itt voltunk és nyomot hagytunk magunk után. Meg tudnánk szokni ezt az érzést.