„Igen, beszélek angolul egy kicsit. A magyarok? Bevallom, nem tudok róluk semmit” – mondta egy portugál drukker bő egy órával a kezdés előtt a Puskás Aréna közelében lévő metrómegállónál.
10-0-ra nyerünk. De az is lehet, hogy 12-0-ra
– tette hozzá a társa nevetve.
Talán ez volt az első olyan pillanat, amikor elkapott a meccshangulat az Európa-bajnokság kezdete óta. És még csak nem is a portugálok túlzott magabiztossága zavart, hiszen valahol érthető, ha az Eb-címvédő szurkolói nem foglalkoznak az ellenféllel, amelynek alig van topligás játékos a keretében.
De mindig is imádtam a sportban, ha a kiscsapat megfricskázta a favoritot, és pontosan emlékeztem arra, hogy mutogatták nekünk az osztrákok 2016-ban pökhendi módon, hogy meg leszünk rakva. Aztán a vége az lett, hogy Szalai bepöckölte, Stieber beemelte, zwei zu null, auf Wiedersehen!
Az volt a legjobb abban az Eb-ben, hogy végre egységes volt az ország pár napig
– magyarázta Laci, miközben kisfiával a feleségére vártak a meccs előtt. Ahogy a válogatott az Eb-re, úgy Laci az első meccsünkre jutott ki kvázi pótselejtezőn, mivel a jegyvásárlás harmadik körében sikerült csak begyűjtenie a belépőket, és ő úgy volt vele, örülni kell annak, hogy ott vagyunk a 24-es mezőnyben, a pontszerzés már egy hatalmas bónusz lenne.
„Hajrá, Portugália!” – írta ki a Twitterre egy ismerős közvetlenül a meccs előtt, jelezve, hogy erről az országról sok minden elmondható, csak az nem, hogy egységes lenne. Nem ő az egyetlen ismerős, aki politikai szemüvegen keresztül ítéli meg a válogatottat, és egy olyan napon, amikor az Országgyűlés elfogadta a melegellenessé tett pedofiltörvényt, bizonyára voltak még mások is, akik abban bíztak, ha már a miniszterelnök keménykedik a Parlamentben, akkor legalább a futballban ne lelje örömét.
De hogy a politika után az igazán fontos dologról, a fociról is szó essen: a Puskás Aréna környéke olyan volt, mint Marseille 2016-ban a magyar-izlandi előtt. Hol a kispályás bajnokságokból ismert ellenfelek, hol egy nagypályás bíró jött szembe, még a budapesti amatőr futball egyik legendás gólvágója is feltűnt, aki sörrel a kezében jelezte, hogy a portugálok elleni közepesen fontos meccs után robog át az egykori Törekvés-pályára (ma Kocsis Sándor Sportközpont), mert az idény utolsó öregfiúkderbijén van jelenése, noha annak a meccsnek már nincs tétje. Na, ilyen egy igazi, elhivatott sportember!
A tömeggel a stadion felé sodródva azon gondolkoztam, hogy bár az angolok már 1996-ban ellőtték, de a futball hazatér szlogennél nem nagyon lehetne frappánsabbat kitalálni a budapesti Eb-meccsekre. Elég a 2016-os meccsek utáni utcabálra gondolni, és egyértelművé válik, hogy frusztráltság ide, megosztottság oda,
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="681" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Egészen felemelő volt Bukarestben és Nagyszombatban hallgatni a kiutazók, illetve a helyi magyarok büszkeségét és elszántságát visszhangzó Himnuszt, de ez most teljesen más volt, leginkább megindítónak tudnám leírni, úgyhogy kifejezetten jó, hogy a kamera a játékosok arcát pásztázta, és nem az én szemeimet.
A meccs pont úgy kezdődött, ahogy vártuk, a labda szinte alig volt nálunk, de a közönség végtelenül hálás volt minden egyes szerelésért és önfeláldozó bevetődésért. Legutóbb talán a 2007-es Milan-MU BL-elődöntő visszavágóján volt hasonló élményem, ott az olaszok teljes eksztázisba kerültek minden egyes alkalommal, ha Gennaro Gattuso és a többiek elvették a labdát Cristiano Ronaldótól.
Akit fütyültek is rendesen a magyar szurkolók, ha nála volt a labda, de ami kellemes csalódás volt, a portugálok elleni korábbi meccseken felhangzó, és Ronaldo férfiakhoz való vonzódását hirdető rigmus ezúttal kimaradt a repertoárból.
A jelenet egészen újszerű anatómiai élményt okozott, leginkább a fülsüketítő sokadik hatványaként lehetne leírni, pedig mondom, egy kapus szempontból teljesen könnyű labdáról beszélünk.
Az első félidőnek három tanulsága volt:
- Torghelle Sanyinak igaza volt, amikor egyszer azt nyilatkozta az akkor még a csapattársának számító Schäfer Andrásról, hogy tökös gyerek, aki nem ijed meg senkitől, mert a DAC középpályása nagyon vagányan focizott,
- technikailag igen messze vannak tőlünk a portugálok, mert ha elkezdtünk kicsiben passzolgatni, akkor két-három átadás után egyből belehibáztunk, ha ránk jöttek,
- és Gulácsi Péter tényleg topkapus, mert három esetben is megmentett minket.
Igen, az a Gulácsi, akit pár hónapja vadul köpködtek a kommentelők, amikor állást foglalt egy, a magyar közbeszédet uraló témában, és kiállt a szivárványcsaládok mellett. Pozitívum, hogy az akkori indulatokból a meccsen semmi nem érződött, sőt, a második félidőben egy ízben kórusban éltették a kapust, aki a negyvenedik válogatott meccsén Pepét és Bruno Fernandest is felbosszantotta egy-egy nagy védéssel.
Ahogy néztem az egymást rendre kisegítő védőinket, a néha egészen látványos megindulásokat produkáló Nagy Ádámot, a Pepét az oldalvonalnál nagyon pengés mozdulattal megfirkáló Sallai Rolandot, a hatalmasat melózó, a labdáért egyre fáradva is oroszlánként küzdő Szalai Ádámot, arra jöttem rá,
Hogy ez a válogatott most épp olyan erényeket villantott fel, amivel pár éve a hokisok vettek le minket a lábunkról. Hogy a legerősebb ellenfelek ellen is kiadnak magukból mindent, hogy látszik rajtuk, fontos nekik ez a mez, és ezzel kivívták a tiszteletet. Persze a fociválogatott is mindig megnyert valahogy magának, még a kínos zakók után is (amit általában értetlenül fogadnak azok az ismerősök, akik minden vereségre úgy tekintenek, mint egy Orbánnak kiosztott méretes sallerre), de sokszor haragudtam a játékosokra azért, mert dumában erősek voltak, ment a fogadkozás, aztán ebből a pályán alig lehetett érzékelni valamit.
Milyen jó lett volna a meccs előtt, és a félidőben ott lenni az öltözőben, belehallgatni, miket mond Rossi, hogyan tüzeli a többieket Szalai, és bár úgy voltam a találkozó előtt, csak nehogy beleéljem magam valamibe, azon kaptam magam, hogy a második félidő közepén elkezdtem reménykedni.
„Nem kellene behozni Sallai mellé még egy gyors embert előre?” – tettem fel a kérdést Aranyossy kollégának, és bár az első gondolatom Varga Kevin volt, Marco Rossi Schön Szabolcsot dobta be, aki első tétmeccsét játszotta.
Éppen az MLS-be szerződött Schön volt az, aki egyértelműen lesen kapta a labdát, de a partjelző nem jelzett, és ezzel szépen csőbe húzott minket. Mert az agyamban ott villogott ugyan az üzenet, hogy el ne hidd, ez csak illúzió, de ahogy Schön eltolta Pepe mellett, ahogy ellőtte a rövidbe, ahogy Rui Patrício elkésett a vetődéssel, és csak beütni tudta a labdát, az annyira tökéletesen megkomponált eseménysor volt, hogy egy pillanatra mégis elhittük, ez a valóság.
Az emberek fürtökben lógtak egymás nyakában, hogy aztán jöjjön a kijózanodás a pillanatnyi megrészegülés után, és innen már nem is volt annyira meglepő, maximum nagyon fájdalmas, hogy a portugálok csak összekaparták a vezető gólt egy megpattanó lövéssel.
Jegyezzük meg: percekkel a gól előtt a portugálok az előző Eb legjobb fiatal játékosának megválasztott, idén a Lille-lel francia bajnok Renato Sanchest, valamint a Bundesligában 28 gólig jutó, és ezzel Erling Haalandot megelőző André Silvát cserélték be, ami tökéletesen visszaadja, milyen tűzereje van a címvédőnek.
A második gól előtt éppen Sanches rázta le az elsőre agresszívan rárontó, majd a csúnya, de hasznos taktikai szabálytalanságot elmulasztó Sigér Dávidot, Willi Orbán pedig hiába mutatott be az első félidőben egy egészen bravúros szerelést, most olyan hátrányból indult, hogy a kétségbeesett mentési kísérletnek csak büntető lehetett a vége.
Ronaldo kis túlzással semmit sem csinált addig, de a tizenegyest belőtte, amivel az Eb-k történetének legeredményesebb játékosa lett.
Ők nem örültek Ronaldo góljának:
A vége aztán csúnya lett, a büntetőt is kiharcoló Rafa Silva lenullázta Ronaldóval passzolgatva a magyar védelmet, így a portugál lett az első csapat, amelyik egy Eb-meccs utolsó tíz percében háromszor is betalált, CR pedig 36 évesen és 130 naposan a válogatott legidősebb játékosa, aki egy nagy világversenyen beköszönt.
A meccs pont olyan volt, mint az élet maga: úgy indulsz neki, hogy nem reménykedsz, nehogy pofára esés legyen a vége. Aztán ahogy telt-múlt az idő, mégis felcsillant egy halovány reménysugár, majd jött a mézesmadzag a lesgóllal, aztán a gyomrosok sorban a portugál csapások révén.
A közönség részéről így is vastaps járt a válogatottnak, és a lefújás után a jégkorongos Sebők Balázs azt mondta nekünk, csalódottság helyett inkább büszkeséget érez, mert úgy látta, mindent megtettek a játékosok.
A tízperces rövidzárlat azonban sokunk kedvét elrontotta, így egy tinédzser srácét is, akinek már a testtartása is arról árulkodott, hogy rendesen megviselte a végjáték.
„84 percig tartottuk magunkat, de ki fog erre emlékezni hetek múlva? Mindenkinek csak a 0-3 marad meg. Ronaldo egész meccsen nem csinált semmit, aztán rúgott két gólt, megmutatva, hogy még mindig méltán nevezik a világ legjobbjának.
A lesgól volt a fordulópont, utólag úgy érzem, ott tört el valami nálunk. De szerintem sikerül majd meglepetést okozni az Eb-n, ahogy négy éve is sikerült. A németeket nem érzem annyira erősnek, őket elkaphatjuk
– tekintett előre Arnold, aki egy nyíregyházi klub játékosa.
A kijárat felé tartva egy négyfős portugál társaságba botlottam, akik nem tartották jogosnak az eredményt, a döntetlen vagy az egygólos sikerük jobban megfelelt volna szerintük a játék képének. Azt is hozzátették, nem értik, Fernando Santos miért volt olyan bátortalan, hogy a középpályán egyszerre játszatta Danilo Pereirát és William Carvalhót. Ennek ellenére optimisták, mert úgy látják, a portugál válogatott mindig sokkal jobban felszívja magát az erősebb ellenfelek ellen, márpedig a folytatásban Németország és Franciaország vár rájuk.
„Kurvára nem volt lesgól, nem értem ezt az idétlen bírót” – ez már egy markáns magyar vélemény volt egy 20 év körüli szurkoló szájából. Gondoltam, szólok neki, hogy ahol ültünk, onnan tisztán látszott, hogy les volt, de sanszos, hogy akkor is haragban lett volna a világgal.
Pedig haragudni nincs miért. A veretlenségi sorozat odalett, de van csapatunk. Szombaton a világbajnok franciák következnek, esélyünk akkor sem lesz több, ahogy ellendrukkerből sem kevesebb.
„A futball az futball, amely érzelmeket vált ki az emberekből, az érzéseket pedig nem az agy, hanem a szív vezérli. Számomra egyértelmű, hogy ha egy olasz ember leül a tévé elé, hogy megnézzen egy sporteseményt, akkor büszkének kell lennie az ország sportolóira, és szurkolnia kell nekik, függetlenül attól, hogy ki irányítja az országot” – mondta Rossi még decemberben.
Ha az emberek gondolkodására nem is tud hatni, a játékosaira igen, ez eddig is kiderült. A pályán szerencsére úgyis csak ez számít.