Tizenöt éve élek külföldön, a portugálok és a franciák elleni mérkőzések miatt jöttem haza. Már azt sem hittem, hogy a magyar csapatot láthatom hazai pályán Eb-meccset játszani, de az, hogy pontot szerzünk a franciák ellen, az tényleg minden képzeletet felülmúló, megható élmény volt. Jó volt a taktikánk, és már az elején úgy éreztem, hogy bátrabbak vagyunk, mint a portugálok ellen, ez pedig megadta az alaphangot. Na, és kell egy olyan kapus, mint Gulácsi Péter
– magyarázta egy férfi órákkal a lefújás után, de érezhetően még a magyar-francia Eb-találkozó hatása alatt.
Más így hazamenni. A portugálok elleni meccs után sem kellett leszegett fejjel a kertek alatt hazakullogni, de ott a szimpatikus vesztes szerep jutott nekünk, ami azért összességében egy hálátlan pozíció. Nagyjából az a kategória, amikor az osztály legmenőbb nője elhív a bulijába, még táncol is veled, aztán másnap jelzi, hogy cuki vagy, tök jó veled beszélgetni, de nem baj, ha csak barátok maradtok? Puff.
De ez most más volt. Amikor a főszerkesztőd azt írja, ez csodálatos volt, életre szóló élmény, amikor az egyik örömittas drukker minden rendőrnek egyesével elmondja, hogy 1-1 lett a vége, amikor a metrómegállóban egy fiatal azt ecseteli a családtagjainak, mennyire lenyűgözte a magyar tábor,
Pedig ebben a meccsben előzetesen benne volt az is, hogy megszórnak minket. Három ismerőssel is összefutottam a stadion felé tartva, és amikor arra tereltem a szót, hogy mit várnak, mindhárman megemlítették, hogy attól tartanak, sima lesz. Nincs ebben semmi kivetnivaló, egy bizonyos életkor felett az ember hajlamos akkor is realistábbá válni a futballmeccsekkel kapcsolatban, ha egyébként javíthatatlanul optimista.
Persze elhangzott olyan vélemény is egy szurkoló szájából a stadion környékén, hogy „minek jön ez a sok francia, úgyis cumizni fognak?!” A franciák egyébként tényleg sokan jöttek, és kreativitásban verték a mieinket, láttunk vendégszurkolót hatalmas sárga kakasnak öltözve, volt egy csoport, amely a hőséggel dacolva Napóleon seregének egyenruhájára hajazó maskarában vonult, de az a trió is a napszúrást kockáztatta, amelynek tagjai úgy néztek ki, mintha egy hatalmas, egész testet befedő színes óvszert húztak volna magukra.
A sportban az a jó, hogy a kezdő sípszóig minden forgatókönyv megvalósulására ugyanannyi esély van, ezt az elvet szem előtt tartva pedig már nem is tűnt annyira vad gondolatnak, amikor egy magyar szurkoló azt fejtegette, hogy az utolsó csoportmeccsünkön, Münchenben dől majd el a továbbjutás.
Igen, a világbajnok ellen, amelynek a kezdőjét az alábbi csapatokból érkező játékosok alkották: Tottenham – Bayern München, Real Madrid, PSG, Everton, Chelsea, Manchester United, Juventus, Barcelona, Real Madrid, PSG.
Amennyire rémisztően hangzik ez, annyira bunkó dolog volt fütyülni meg trianonozni a franciák himnusza alatt, de mindannyian ismerünk olyan embereket, akiknek mindenről ugyanaz jut eszükbe.
Sallai Roland láttán viszont az jutott eszembe, hogy meg fogják jegyezni a nevét a francia védők, akik az első percekben többször is csak felrúgni tudták a labdákra hatalmas elánnál rárajtoló támadónkat. Sebesség terén speciel Kylian Mbappé sem áll rosszul, szerencsénkre az első félidőben kétszer is a fejét keresték a társak, mondhatni jobb híján, mivel a magyar csapat nem hagyott maga mögött üres területeket, ahova Mbappé befuthatott volna.
Hogy a nagy meleg, Marco Rossi jól kidolgozott meccsterve vagy az „úgyis találunk egy gólt valamikor” mentalitás volt az oka, de a franciák rácáfoltak azokra, akik azt várták, hogy egy félidő alatt le akarnak rendezni minket, hogy aztán piciben-tutiban lehozzák a másodikat.
A magyar csapat pedig ezt tette, amit a torna talán legnagyobb favoritja ellen tennie kellett, a szokásos szervezettségre épített, és néha igyekezett tördelni a játékot, ha szabadrúgáshoz vagy bedobáshoz jutottunk, még véletlenül sem kapkodott senki.
Egy csapat fabatkát sem ér, ha a tagjai nem számíthatnak egymásra. Mert ha egy csapatba tartozol, tudhatod, hogy vannak emberek, akik sosem hagynak el
– írja Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvében, amit mindenkinek el kell olvasni, aki valaha űzött már csapatsportot, vagy került olyan helyzetbe, hogy hamarabb lépett le a családi ebédről, mert tudta, hogy a játékostársai várják, és számítanak rá.
A magyar válogatott úgy lépett pályára a franciák ellen, hogy két legkreatívabb játékosa, Kalmár Zsolt és Szoboszlai Dominik az Eb-keretbe se lett beírva, majd félóra környékén az egyik vezér, a csapatkapitány Szalai Ádám annyira szédült egy fejére mért ütés miatt, hogy cserét kért.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Hogy ez mennyire zavarta össze a többieket? Semennyire! Persze meg kellett úszni egy ziccerben rosszul eltalált Karim Benzema-lövést meg egy kapu előtt keresztbe elguruló Mbappé-próbálkozást, de Nagy Ádám és Kleinheisler László a csapatkapitány kiválása után is ugyanúgy darált, Sallai pedig továbbra is próbálta nyomasztani a védőket, és úgy tűnt, Benjamin Pavard oldalán van is keresnivalója.
A gólunk is onnan született meg, Sallai ebben is benne volt, de Fiola Attila volt a főkolompos, aki hihetetlenül jól ismerte fel, hogy be kell lépnie, onnantól Pavard már verve volt, majd bevitte a labdát Raphael Varane elé, ezzel a Real védőjét is kizárta, és már csak a kaput kellett eltalálnia, hogy 60 ezer ember megőrüljön.
Szerettük volna megnyomni a stop gombot, hogy jó sokáig tartson a fékevesztett eufória pillanata, miközben átkoztuk az ostoba briteket, akik úgy találták ki ezt a sportágat, hogy még 45 percet ki kelljen húzni valahogy. Nehéz volt hova tenni az érzést, az ember szeme folyton az eredményjelzőre tévedt, a BBC és az UEFA tudósításában a fantasztikus magyar közönséget, és az erőn felül teljesítő válogatottat dicsérték, mégis fékezni kellett az agyat, mert még mindig oly távolinak tűnt, hogy ez összejöhet.
Szerencsére csak nekünk jutott az agyalás, a játékosok a pályán tehettek érte, hogy se ők, se mi nem ébredjünk fel az álomból. A csereként beállt Ousmane Dembélé lövése a lelátóról Gulácsi védésének tűnt, csak az ismétlésnél derült ki, hogy meg kellett volna ijedni, mert a kapufát találta el, de a pulzusom amúgy is inkább a szórványos, de reményteljes magyar kontráktól ugrált, és nem a francia labdajáratástól.
Aztán ami nem ment nekik a térfelünkre letáborozva, az összejött egy magyar szabadrúgás utáni kirúgás után: kettő a kettőben voltunk hátul, de senki nem ugrott fel fejelni, Mbappé megverte Loic Negót, a visszaérő Willi Orbán pedig pont úgy kapott bele a labdába, hogy az tökéletes gólpassz lett Antoine Griezmann-nak.
A portugálok ellen a hasonlóan peches első gól (Raphael Guerreiro lövése Orbánról pattant be) után fejben megtört a magyar csapat, és nem tűnt megnyugtatónak, hogy most még egy fél félidő az Eb-ken korábban már öt második félidei fordítást bemutató, és ezzel a kategória rekorderének számító franciák rendelkezésére állt.
Hányszor hallottuk már magyar csapattal kapcsolatban, hogy nem bírtuk a végét fejben, de Rossi valamit nagyon eltalált, mert bár láthatóan fogyott a szufla, a csapat az egyenlítés után sem roppant meg, igaz, a francia válogatott sem a legfélelmetesebb arcát mutatta ezúttal. Jó volt látni, hogy 1-1 után sem bekkeltünk, ha ziccerünk nem is volt, de néhányszor értékes másodperceket pörgettünk le azzal, hogy elkalandoztunk a francia 16-osig.
És ahogy a fent idézett úriember is kiemelte, kell egy kapus is; Gulácsi végig nyugalmat sugárzott, Mbappé helyzeténél pedig nagy védéssel konzerválta az 1-1-et.
1-1-re nyertünk, kommentálta a meccset a Magyar Kétfarkú Kutyapárt a Facebook-oldalán, és bár értjük a poént, ebbe a döntetlenbe aztán tényleg nem lehet belekötni semmilyen szempontból. A legszebb az egészben az volt, hogy az általunk megkérdezett francia szurkolók nem azzal kezdték az értékelést, hogy szidták volna a sajátjaikat, hanem egytől egyig kiemelték, hogy a magyar csapat pazar teljesítményt nyújtott, remekül védekezett a klasszis támadók ellen, és erőt meríthetett a közönség fáradhatatlan szurkolásából is.
Minden meccsnek megvan a maga igazsága, és ez így volt korrekt, hogy szereztetek egy pontot, mert nagyon megdolgoztatok érte
– összegzett egy francia szurkoló.
Pontunk és gólunk tehát már van, és mégiscsak igaza lett annak a magyar drukkernek, aki azt mondta, hogy a továbbjutás Münchenben dől el. A torna legdurvább csoportjában már önmagában ez is óriási szó, a többit meg bízzuk Rossira és csapatára.